Mustang és száguldozás eső után

Ma, egy esős késői délután úgy döntöttem, elmegyek bevásárolni néhány alapélelmiszert. Kifelé jövet, a táj sokkal barátságosabb képet festett, mint amikor eltüntem az üzlet sorai közt. Autómból megpillantottam a lemenő nap sugarait, ahogy azok fényes, aranyló csíkok formájában keresztülhasították a zord esőfelhőket.

A rádióban egy kellemes dal ment, ami teljesen illett a hangulathoz. A hangulat, ami arra ösztönzött, hogy a hazafelé vezető jobbkanyar helyett egyenesen balra vegyem az irányt, a lemenő nap által mélynarancs színűbe öltöztetett felhőkkel farkasszemet nézve.

El tudjátok képzelni, milyen egy Mustanggal az Egyesült Államok egyik kihalt, ám annál szélesebb útján a naplementében repeszteni, miközben a kedvenc számunk bömböl az autóban? Gyakorlatilag én pont ezt éreztem. Azzal a különbséggel, hogy nem egy Mustang, hanem egy egyszerű 14 éves autóban, Közép-Európa egyik átlagos főútján haladtam. Az érzés azonban elfeledtete velem hová tartok, miért vagyok úton, vagy hogy a finom csirkemell több mint valószínű, hogy teljesen kienged mire hazaérek. 

Majdnem tökéletes percek voltak.

Egyedül voltam. Azon tűnődtem, hogyan oszthatnám meg másokkal is ezt az érzést. Az egészet: az autó halk moraját amelyet elnyom az alkalomhoz illő zene és az előttem lévő napos-felhős egyenes útszakaszt. Készítsek egy képet, vezetés közben, megkockáztatva azt, hogy egy egyenruhás egyén hamar elveszi álmodozó, autókázós életérzésemet egy izmos büntetéssel? Nem. Nem ez a megoldás. Nincs megoldás. 

Miért is kell mindent megosztani? 

Miért nem tudjuk élvezni az adott pillanatot, anélkül, hogy pár percen belül kényszeresen a közösségi média falára dobjuk ki pusztán halvány utánzatát annak, amit épp átéltünk? Olyan ez, amikor egy profi humorista, középszerű történetét frappánsan előadja és mindenki a hasát fogja a nevetéstől. Ott és akkor. Viszont ha másnap megpróbáljuk elmesélni az élményt a kollégánknak, több mint valószínű, hogy már közel sem lesz számára annyira humoros, amilyen az élőben volt számunkra. Így tehát a dolog majdhogynem értelmetlen. 

Kényszeres, mondhatni feladatunkká vált az, hogy minden kiemelkedő (sőt néha egy teljesen átlagos étkezést is) habozás nélkül megosszunk valamelyik közösségi média felületen. Azért, mert úgy érezzük, hogy a pillanat önmagában nem elég. Szeretnénk azt megosztani valakivel. Lehetőleg minél több emberrel. De vajon számukra is ugyanolyan értéket fog ez képviselni, vagy csak megszokásból odadobnak a képünkre egy felfelé mutató hüvelykujjat?