Ki ne gondolt volna már arra, hogy elvonul a világ zajától egy csendes, nyugodt apró kis faházba, messze az emberektől, a zajos nagyvárostól, és végleg búcsút mond a szürke, csípős szmognak... 

Viszont mi csak ennyit mondunk erre: "Milyen jó is lenne..." Majd tovább állunk, biztosan tudva, hogy ez nem megvalósítható. Amerikában, de Európában is egy egyre többen továbblépnek a "Milyen jó is lenne" hozzáálláson és helyette a "Milyen jó lesz!" veszi át a szerepet. 

Miért csak januárban van tele az edzőterem? Miért csak egy új év kezdetekor vagyunk hajlandóak hosszú listát írni a terveinkről, céljainkról? Miért olyan gyenge az elhatározásunk, mint egy motor nélküli Trabant? 

Az én problémám és valószínűleg a tied is ugyanaz: nem adsz helyet az új évnek. Nem adsz helyet az új céloknak és elhatározásoknak. Olyan ez, mint egy vízzel teli pohár, amihez még önteni szeretnénk. A frissen jött folyadéknak nem lesz helye a régi poshadt víztől.

Hiába tűzöl ki új célokat, ha a nyakadban van számos más, részben elvégzett, folyamatban lévő és kudarcba fulladt cél és/vagy feladat. Két megoldást tudok felajánlani: az első, hogy újratervezed és felfrissíted a már meglévő céljaid. A második, hogy kiöntöd a poshadt vizet a pohárból és friss vízzel indítasz. 

A tökéletesség hajszolása kényes és kimerítő dolog, mivel abban a pillanatban, hogy az ember kiszúrja akár a legapróbb hibát, rögtön oda az egész.

-Lev Grossman

Nem újdonság számunkra, hogy a kultúránk tökéletességre törekszik. 

Tudod, hogy tökéletes kell legyen a hajad, a tested, olyan konyhád kell legyen ami csillog-villog. Tökéletes kapcsolataid kell legyenek, úgy ahogyan azt a beállított képeken látod. Sőt, még a gondolatad is tökéletesek kell legyenek. 

A karácsony tipikusan az az ünnep, amely bizony összehozza a családot. Ha tetszik, ha nem. Mindannyian tudjuk, hogy nincs tökéletes család és ha mindenki egymásra talál, a vacsora nagyon ritkán ér véget vita nélkül. Főleg igaz ez a szentestére, amikor a családtagok néhány pohár bor után bátrabban kérdeznek, mondanak, és csinálnak dolgokat. 

Az év egyik legszebb és legkellemesebb periódusa következik. Az ünnepek. Mindenki elégedett, boldog és kiegyensúlyozott a karácsonyi vacsoránál. Vagy mégsem? 

Ajándékok. Kinek? Mit? Mikor? Már késő. Nem tudom mit vegyek. Már megvettem. Fenébe. Elkések. Ünnepi vacsora. Család. Nem szeretem. Szeretem, de mindig veszekedés a vége. Nem szeretem. Kevin. Mármegint. Reszkessetek betörők. De megszoktam. Ez kell. Coca-Cola. Üres pénztárca. 

Nincs is szebb élmény, mint a karácsony előtti nagybevásárlás. A magyar káromkodás minden létező kombinációja a karácsonyi dalok ritmusára. Az üres parkolóhelyet vadászó idegbeteg apukák. A részeg télapó, aki kiterülve két parkolóhelyet foglal el a sofőrök nagy örömére. A tűzoltóautó a kirakatban, amit egy órával ezelőtt háromszor drágábban vásároltunk meg egy másik üzletben.    

A karácsonyi bevásárlás, a hatalmas forgalom és az ajándékozással járó stressz nagyságát csak az elhalt idegsejtek száma haladja meg. Koccanások, rohanás, ordibálás, black friday és egyéb hisztéria.  

A híres francia filozófus egész életében szegénységben élt, mígnem 1765-ben minden megváltozott.

A lánya férjhez menni készült, amikor Denis Diderot 52 évesen ráeszmélt arra, hogy hozománya meglehetősen ingatag lábakon áll. Elismert filozófus volt már akkoriban, így pár hónap múlva Nagy Katalin, orosz cárnő úgy döntött felvásárolja Diderot könyvtárát 1000 líráért, ami napjainkban hozzávetőlegesen 50,000 dollárnak felel meg.