Ave Fenix - albergue egy másik dimenzióban

2017. október 18. 23:08 - Dobován Norbert

hetedik nap az El Caminón

7. nap Astorga - Villafranca del Bierzo

Reggel van. mikor megébredtem, nem tudtam hol vagyok. Mi ez? Templom? Kolostor? Hol is vagyok éppen? A hetedik napon már a hetedik szálláson voltam és reggel elvesztettem a fonalat. Majd 1-2 perc múlva beugrott. Astorgában vagyok, a furcsa és hatalmas kőépületben, amely San Javier névre hallgat.

Éhes vagyok. A többiek már javában pakolásztak, természetesen a sötétben, hogy ne zavarják a még alvó zarándokokat. Ez persze sosem sikerült. Csörgő-zörgő műanyag zacskók, kislábujjak amelyek a sötétben az ágy szélében landoltak,  méghozzá nagy sebességgel, amelyet csendes de annál indulatosabb "Fuck*#n'...sh*t.." mondat kísért.  

Lekászálódtam az ágyról, majd követtem a csendben pakolászók példáját. Én csak a fejemet ütöttem be az ágy sarkába, ami elég volt ahhoz hogy az alattam fekvő zarándok is megébredjen és elkezdjen pakolni. Így már mindenki fent volt, fel lehetett kapcsolni a villanyt. 

albergue_san_javier.jpg

(Albergue San Javier - étkező, reggel) 

Lementem reggelizni, ahol már többen ültek az asztalnál. Köztük két szőke lengyel lány, akik nagyon csinosak voltak és a többi zarándokkal szemben, kicsit sem megviseltek. Meg is kérdeztem tőlük, hogy aludtak. A válasz az volt, hogy remekül és alig várják, hogy elinduljanak. Tényleg? - kérdeztem. Ezt követően kiderült, hogy nekik ez az első napjuk és Astorgából indulnak. Így már világos volt. Segítettek bekapcsolni az ősrégi tűzhelyet, hogy teát készíthessek, majd folytattuk kicsit a beszélgetést, ezt követően pedig útnak indultunk. 

Foncébadon és Stephanie

Az úton emlegettük néhányszor a lányokat, ugyanis szép emelkedőkkel kellett kezdeniük az utat. Vajon hogy bírták? Ami biztos, hogy a kilátás ismét kárpótolt a folyamatos emelkedőkért. Foncebadón-ban már igencsak magasan lehettünk. Mi már a falucska előtt pár száz méterrel toltuk a bringákat felfelé, azonban a hátunknál megjelent egy ázsiai lány aki már látszólag elképesztően fáradt volt, de még kitartóan tekert felfelé és megdobott minket egy félig nevető - félig kínlódó Buen Camino-val. 

Mikor végre megérkeztünk mi is a kis faluba, a lány egy kősoron kifeküdve pihent, majd mosolyogva integetett felénk. Jó kis szakasz volt ugye? - kérdezte nevetve. Mondtuk, hogy mi nem élveztük annyira. Steph néven mutatkozott be, a Stephanie rövidítése, és kiderült, hogy Ausztráliából jött el az útra. Első kérdése az volt, hogy miért teszem meg ezt az utat. Jó kérdés - mondtam... egyszerűen csak hívott az út. Elég fáradt voltam és nem volt kedvem belemenni a részletekbe, viszont Stephanie nagyon érdeklődő volt. Pár percen belül már olyan témákat feszegettünk, hogy neki mit jelent a vallás és a hit, nekem mit jelent a vallás és a hit.

foncebadon_pheno1.jpg

(Pihenő Foncebadónban) 

Kiderült, hogy mindketten ugyanazt gondoljuk... részletekbe menően. Hihetelen volt, hogy ezzel a lánnyal, félig még a fáradtságtól lihegve, kb. 10 perc alatt mennyi mindenről tudtunk beszélgetni. Később Dani megjegyezte, hogy igazából ez nem 10 perc volt, hanem kb fél óra, és ideje lenne indulnunk, mert 30 perc az bizony elég nagy szünet és nagy kiesés is egyben. Időközben megismertük Steff barátait is akik kicsit késve értek fel Foncebadón-ba. Köztük volt egy britt pár, Ian és Lorna is. Róluk később. 

Cruz de Ferro - ahol megszabadultam terheimtől 

Vártam már ezt a pontot a Caminón, hiszen ki ne szeretne megszabadulni a terheitől. Foncebadón után néhány kilométerre, 1500 méter magasan elénk tárult a Cruz de Ferro, azaz a Vaskereszt. Híres állomás ez, mert évszázadok óta itt szabadul meg a zarándok az otthonról hozott terheitől, amelyet egy otthonról hozott kő szimbolizál. Nem vallásos személy révén, elgondolkodtam azon, hogy elmondjam-e az imát, amelyet illik elmondani a kő elhelyezése előtt. Úgy döntöttem, hogy ez hozzátartozik a Caminóhoz. Az ima így szól: 

cruz_de_ferro_ima1.jpg

(Cruz de Ferro - Vaskereszt)

"Uram, az igyekezetem szimbóluma a zarándokúton legyen ez a kő, amelyet a Megváltó keresztjének lábához teszek, amely cselekedetem egyszer majd, amikor az életem tetteid elbírálod, a mérlegnek azt a serpenyőjét fogja mélyebbre süllyeszteni, amelyben a jótettek lesznek. Legyen így!”

 A lelki terhektől megszabadulva, kicsit fizikailag is megkönnyebbülhettünk, ugyanis 1500 méter magasságból lejtő következett. A táj most is lélegzetelállító volt. 

cruz_de_ferro_utan1.jpg

Nem álltunk meg sokszor, minél hamarabb a célállomáson szerettünk volna lenni, Villafranca del Bierzo-ban. Már nagyon rég ettünk és nagyon rég pihentünk, amikor végre beértünk a falucskába. Előzetesen, a szállások közül kinéztem egy Albergue Ave Fenix nevű helyet, amelynek nevét szimpatikusnak találtam. Kiderült, hogy nem csak a neve az. 

Ave Fenix - a főnixmadár és Jesus Jato szállásán, egy másik dimenzióban

Éreztétek már úgy, hogy olyan helyen vagytok, ahol megszűnik tér és idő, nincs külső világ, csak belső? Hogy nem is emlékszel hol voltál öt perccel ezelőtt, de most tudod: jó helyen vagy. Beléptünk az Ave Fenix Albergue ajtaján. Sürgés-forgás, rengeteg zarándok, furcsa, talán népviseltben lévő koreaiak és egy eredeti romkocsmához hasonlító hely fogadott minket. Sándor Anikó, könyvében hippi kolóniaként emlegeti ezt a helyet. 

albergue_ave_fenix.jpg

Bármilyen elcsépeltnek hangzik, én azt mondanám, hogy ezt nem lehet leírni, ezt a helyet érezni kell. Farkaséhesek voltunk már és belépve az asztalok színültig voltak spenóttal, tükörtöjással és hatalmas kondér lencselevessel, amelyen látszott, hogy több száz ember etetésére szolgál. Mindenki evett, vagy éppen ételt tett magának. A mennyországban éreztem magam és csillogó szemmel néztem a nagyon finomnak tűnő ételt.

A hospitalero közölte, hogy sajnos nincs hely. Közben viszont mosolygott, mert látta, milyen szemeket meresztek az ételre. Olyan érzés volt ez, mintha egy üvegkristályból összerakott álmot zúztak volna szét egy nagy kalapácsal. Visszatért az idő, a fáradtságérzet, a fájó térd, minden. Megint a valóságban voltam. Nem ehetek ezen a varázslatos helyen? Nem ehetek ebből a csodálatos illatú kajából? Igen, a lencselevest is a legfionomabb ételek közés soroltam akkor és ott. 

A szemüveges, középkorú hospitalero tört angollal magyarázta, hogy "lehetséges", hogy van két hely, majd elkérte a zarándokútlevelet és megint mosolygott amikor valószínűsíthetően látta az arcomra kiült hálás ábrázatot. Kérdezte, hogy akarunk-e enni, de meg sem várta a választ, mert tudta. A következő kérdés az volt, hogy megfelel-e a 15 euró egy személyre étellel és ággyal! Hát persze, GRACIAS!, csak együnk már végre. Felvette az adatainkat. Ekkor már tudtam, hogy ma megérkeztünk a célba.

Jesus Jato - a tulajdonos

Idős, meggörbült bácsi sürgött-forgott fiatalokat megszégyenítő gyorsasággal a zarándokok közt és szolgálta őket ki mindennel. Ahogy az asztalhoz ültünk két szalvétát rakott elénk és megkérdezte, hogy nagyon fáradtak vagyunk-e? Bólogattunk. Megbeszéltük Danival, hogy ő bizonyára egy önkéntes, talán pap. Egy névjegykártyát vettem el az asztalról és később nézegetve rájöttem, hogy az idős bácsi arcképe van rajta. Lehetséges ez? Ez a bácsi, aki szó szerint úgy viselkedik mint egy szolga...ő lenne rajta? Kezdett kirajzolódni, hogy ő az albergue tulajdonosa, aki az alázat szót közelről ismeri, de nem csak ismeri, intenzíven gyakorolja is.

Jesus Jato személye körül legendák keringenek. Az egyik az, hogy látja az ember auráját, a másik az, hogy gyógyító kezei vannak. Nem tudom mennyi igaz ebből, de a bácsi nagyon szimpatikus volt, ahogyan az egész hely is. 

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy milyen erős kisugárzással rendelkező hely volt. Nagyon furcsa érzés fogott el, olyan, aminek semmi értelme. Otthon vagy. Otthon vagyok. Ha le kellene írjam és le kell, akkor ezt írnám: hazaértem. Nevetséges módon, többezer kilométerre az otthonomtól, otthon vagyok. Hihetetlen. Legszívesebben itt maradtam volna néhány hétig, talán hónapig...

ave_fenix_jesus_jato.jpg

(Jesus Jato - az albergue tulajdonosa)

A lencselevesről csak utólag tudtuk meg, hogy lencseleves. Ennek is megvan a maga története. Épp kanalaztam belőle, amikor Dani érdeklődött, hogy ez vajon mi? Mondtam, hogy valószínűleg főzelék. Erre a háttérből egy hangos kuncogás hangzott fel, majd megszólalt egy néni: "Főzelék!?...ez lencseleves drágám" Beszélgettünk egy kicsit a két idősebb magyar nénivel, de amikor megtudták, hogy mi kerékpárral vagyunk, hamar továbbáltak, mondván, hogy akkor úgyis ez az első és utolsó találkozásunk.  

Az Albergue neve sem véletlen ezt is csak később tudtam meg, ahogyan a tulajdonosról szóló legendákat is. Mindenki tudja, hogy a mitológia szerint a főnixmadár hamvaiból éled újjá. Így volt ez ebben az esetben is. Régebben ez a hely porrá égett, majd újra felépítették, hogy a zarándokoknak továbbra is menedékként szolgáljon. 

ave_fenix_recepcion_camino_kerekpar.jpg

Határozottan ez volt a legemlékezetesebb szállás az út során. Abban a pillanatban, ahogy megpróbálom leírni az itt érzett dolgokat, úgy érzem hogy ezer kilométer távolságra kerülök tőle.

Egyetlen javaslatom van. A Camino-n Villafranca del Bierzoban álljatok meg. Az Ave Fenix-ben töltsetek el egy éjszakát. 

 Tovább a nyolcadik napra: 

8_nap_camino.jpg

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hetkoznapizarandok.blog.hu/api/trackback/id/tr4712994216

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.