Hála

2015. július 26. 16:55 - Dobován Norbert

A hála meghatározása - ez nem egy enciklopédia bejegyzés

Számtalan meghatározást találhatnánk arra, hogy mi a hála. Azzal kezdtem ezt a bejegyzést, hogy a keresőmotor segítségét kértem és meghatározást akartam keresni a hálára. Arra az eredményre jutottam, hogy ennek semmi értelme. Az egyedi mondandó az egyetlen számomra értékelhető tartalom. A hála általában akkor tör ránk, amikor felfedezzük azt, hogy amilyen helyzetben jelen pillanatban vagyunk, az köszönetet érdemel. Megérdemli azt, hogy áldozzunk néhány percet vagy másodpercet arra, hogy megfogalmazzunk magunkban egy köszönetet valamiért. Ez a saját meghatározásom és szabadon lehet vele vitatkozni, de ami a lényeg:

Nem véletlen, hogy a fentiekben a "tör ránk" kifejezést használtam. A hála általában véletlenül, egy esemény következményeként fogalmazódik meg bennünk. Megpillantunk egy hajléktalant és groteszk módon sokunkban nem a sajnálat, vagy nem csak a sajnálat érzése uralkodik el, hanem a hála is ott motoszkál a fejünkben. 

halasvagyok_og.jpg

A hála - az elégedettség előfutára

Amit határozottan megtanultam és tapasztaltam eddigi életem során és amit meg szeretnék osztani az a következő: A hála nem csak váratlanul egy esemény, egy kép, egy hang egy élmény hatására kell megfogalmazódjon bennünk. A hálát aktív meditációs gyakorlatként kell alkalmaznunk minden egyes nap.

Amint elsajátítjuk a hála tudatos megfogalmazását egy határozott lépést tettünk annak érdekében, hogy hétköznapjainkat jobban értékeljük, hogy elégedettebbek legyünk. Ez nem feltételezés ez egy határozott állítás és ehhez nincs szükségem a keresőmotorra.

A hála, mint aktív napi gyakorlat 

Hálás vagyok, hogy hajnali három órakor, a teraszon, a sólámpám és a laptopom fényénél ezeket a sorokat megoszthatom. Hallom, ahogyan a háttérben a kellemes nyári szél a fák lombjait süvíti és ezen kívül nem hallok mást. Hálás vagyok, mert zavartalanul írhatom ezeket a szavakat. Hálás vagyok mert miután úgy érzem, mindent megosztottam ebben a témában, egy kényelmes ágy vár.

A napomat tekintve, hálás vagyok azért, mert ki tudom fizetni az autóm szervízelési díját, ami a mai (bocsánat tegnapi) nap első óráiban úgy döntött, amíg nem foglalkozom vele, addig ő sem hajlandó kiszolgálni engem. Jut eszembe, hálás vagyok, hogy van egy autóm, ami megkönnyíti az életem. 

Nézzük meg a fenti sorokat. Jól nézzük meg. Ha kivonjuk a hálát a képletből, úgy is meg lehet fogalmazni a fentieket, hogy munka után, az éjjeli órákban még nem tudok aludni, mert a gondolataimat próbálom meg leírni, miközben még most is meglehetősen meleg van és nyomasztó csend. 

Hovatovább az autóm is elromlott és igazán intenzív problémákat véltek felfedezni ezzel kapcsolatban a szerelők, amelyek nem egy fagylalt árába fognak kerülni. Régi az autó, le kellene már cserélni. 

Az utóbbi gondolkodásmódot viszont határozottan elutasítom. Tehát le is zárnám ezeket a sorokat azzal, hogy tanuljunk meg hálát adni, minden nap, tudatosan, azért amink van. Ez hosszú távon mély elégedettséggel fog eltölteni minket és sokkal pozitívabban tudjuk szemlélni a velünk történt apróbb vagy nagyobb kellemetlenségeket.  

Ez az első "lecke" amit közösen meg kell tanulnunk. A hála kifejezése tudatos és nem csak spontán módon.

boldog_es_halas.jpg

Feladat

A reggeli kávéd mellett vagy este, lefekvés előtt sorold fel azokat a dolgokat magadban, amelyekért igazán hálás vagy. Az egészségedért, a családodért, a barátaidért, az otthonodért, a sikereidért. Sorold fel a legfontosabbakat vagy azokat, amelyek abban az adott pár percben eszedbe jutnak.  

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://hetkoznapizarandok.blog.hu/api/trackback/id/tr178866536

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

FMR 2015.07.27. 16:08:24

Vegyük komolyan a témát és beszéljünk róla értelmesen és emelkedettebben, mert különben ennek a posztnak semmi értelme, és legfeljebb a hitvány Coelho-féle semmitmondó, hagymázas negédeskedésre, lapos ezotériára vágyóknak szolgálhat olcsó pótszerként, s csak banális közhelyek gyűjteménye.

Szóval legjobb tudomásunk szerint a hála egy speciális emberi jelenség - egy a sok közül. Nem tudjuk hitelt érdemlően bizonyítani, hogy erre az emberen kívül más lény képes, hiszen ehhez reflexióra, önreflexióra, absztrakciós képességekre van szükséges, valamint bizonyos mértékű lelki hangoltság, emocionalitás. A hála - látszólag - emelkedett lelki megnyilvánulása az emberi lénynek, amely mintegy megköszöni az univerzumnak/Istennek/önmagának (stb.) azt az élethelyzetet, amelyben aktuálisan van. Látszólag nemes gesztus ez, amivel elsősorban önmagunknak bókolhatunk, de sajnos ezzel több baj is akad. A legfőbb bökkenő talán az, hogy a hála nolens volens a káosz elismerése. Empirikus szempontból vitán felül áll, hogy az, hogy ki hova jut az életében (mind erkölcsi, mind anyagi, mind egészségi, mind egyéb szempontból), az részben az ő érdeme, más részben nem az övé. Egy sor tőle független szempont határozza meg a mindenkori státuszát az egyénnek: a történelmi kor, amelyben él, a családjának szociális, kulturális helyzete, genetikai "öröksége" stb-stb. Mármost ha a világ logikus, racionális hely lenne - és benne az élet szabályai is hasonlóképp kiszámíthatóak lennének -, hovatovább csakis tőlünk függne az, hogy hova jutunk az életben, nos, akkor értelemszerűen nem lenne szükség hálára, nem is ismernénk a fogalmat és az érzést. De ugyebár minden tapasztalat és maga a józan ész is ellentmond ennek. A hála során tehát valójában a körülményeknek azt a szerencsés alakulását ismerjük el, amelyek elérésében és élvezetében csak részlegesen vettünk részt. A hála ezért valójában etikátlan aktus, mert nemcsak saját kedvező helyzetünk nem teljes mértékben tőlünk függő elérését ismeri el, de közvetve azt is, hogy mások nálunk rosszabb helyzetben, és ez ugyanúgy nem tőlük függ! Vagyis ezzel elismerjük a világ irracionalitását és a sokszor méltatlan, indokolatlan szenvedést.

De van egy nagyobb baj is mindezzel. A hála nem számol a legfontosabbal: az élettel magával. Hogy is van ez? Önérték az élet? Ki állította, hogy igen? Ha igen, miért is az? Vajon lehet-e egyáltalán hálás az ember (úgy értem, legitim mentális-spirituális állapot-e a hála), ha olyasmit szeretne megköszönni, amelyet valójában nem is ő akart, nem ő választott, jelesül az életét, amelynek éppen egy számára kedvező állapotában leledzik?! Nem tudjuk, hogy létezik-e a karma törvénye, nem ismerünk hitelt érdemlő módon olyan természeti törvényt, amelynek alapján kijelenthetjük: a halál nem végleges lezárása egy egyén életének. (Más kérdés, hogy logikai-filozófiai szempontból több érv szól az újraszületés tana mellett, mint ellene, de ezzel itt most nem foglalkozom.) De egy biztos: ha mi magunk is választottuk jelenlegi életünket annak minden iszonytató és üdvözítő eseményével együtt, akkor sem tudjuk, hogy mi választottuk ezt - egyszerűen nem emlékszünk erre. Vagyis így, "belevetve" az életbe nem marad más az emberi lény számára, csak az, hogy sodródjon a nyílt tengeren. És ha épp örül annak, hogy mennyi anyagi javat sikerült összegyűjteni a ladikjában, ha épp örül annak, hogy levegőt kap és nem a vízbe fulladt bele, és öröme a háláig emeli a lelkét - hát rajta! - de közben ne feledje: lényének ösztönös, mélyben gyökerező, biológiai oldala sikít ekkor némán vagy félhangosan örömében, amely valójában csak túlélni akar, miközben épp ezzel tárja fel a világ kietlenségét, az élet mélységes igazságtalanságát, a körülmények totális kiszámíthatatlanságát, egyszóval a saját életünk feletti kontroll hiányát.

micsoda? 2015.07.27. 20:14:56

Nálama hála, köszönet formában müködik: Megköszönöm, ha figyelmetlenségem miatt az autó nem ütött el, ha családom rendben van. Sok napi dolog balul is üthetne ki, de nem, és ezért hálás vagyok. Szerintem a hála, a köszönet csak akkor lehetséges, ha van mire, miért.
Hiszem, hogy van felettünk valaki akinek hálás lehetek, és imámom keresztül reggel, és este is megteszem.
Valamikor volt olyan szokásom, hogy este végig gondoltam a napomat, szükségem volt a megnyugvásra. Ma már nem ezt a formát választom.